Iringó tanösvény

1. Füles kuvik megálló (1 km, tszf. 136 m)

A Piroska-tóból elfolyó vizet egy kis idoszakos vízfolyás vezeti el déli irányba a Lóki-völgyön keresztül. E völgy nyugatra nézo meredekebb oldalainak elso nagyobb szakaszán, egy kis oldalbevágásnál az egykori természeti táj kis darabja tárul szemünk elé. A lejtokön elszórt galagonya és kökénybokrok között füves mezo, a horhos mélyén kefe suru bozót. A bokrok, az eredeti füves, ligetes erdos pusztára jellemzoen tövisesek-tüskések. Az erdos puszta – a Mezoföld nagy részéhez hasonlóan – Nagylók környékét is uralta egykor. Jellemzoje a száraz magaslatokon kialakult nagy fátlan, füves térség és az árnyasabb lejtokön, meredekebb oldalakon és felszíni kis mélyedésekben kialakult kisebb-nagyobb erdofoltok, cserjés-bozótok egymással váltakozó együttese volt. Az erdos puszta egyik fo jellemvonása, hogy növényeinek és állatainak elterjedése, hazánktól vagy a Kárpát-medencétol messze keletre húzódik, nyugatabbra viszont zömük már nem él. E keleti elterjedésu növények mellett kis számban élnek még a Balkán félsziget északkeleti részén és a Fekete-tenger mellékén elterjedt fajok, valamint olyan növények, melyek kizárólag csak a Kárpát-medencében fordulnak elo (úgynevezett bennszülött növények). Az erdok természeti viszonyai sok szempontból eltértek a mai ember által megszokottól. Leginkább abban, hogy fái alacsonyak és ritkán állók voltak, köztük helyenként igen suru tüskés bozótossal, másutt pedig kisebb-nagyobb tisztásokkal, ahol igazi árnya, üde viszonyokat igénylo növények sem igen éltek meg. A fás növényzet legfobb alkotói a kocsányos és molyhos tölgy voltak, melyeknek itt, Nagylók környékén mára már hírmondója sem maradt, mert az évszázadok folyamán mindet kiirtották. A cserjék közül gyakori lehetett a már említettek mellett a varjútövis, a bibircses kecskerágó, az apró és a jajrózsa, valamint a törpemandula. Bár a fáknak nyomuk sincs már, a cserjék zömét – ha nem is együtt, egy helyen – de még ma is megtalálni Nagylók határában. E növények közül sok ma is elterjedt, néha zavaróan elszaporodott, mint a galagonya, a kökény vagy a gyepurózsa, mások viszont igencsak megritkultak. Ilyen az egykor jellemzo lágyszárúak többsége is, melyek helyét a zavarást, taposást jobban turo közönséges fajok foglalták el. Az erdos puszta ritkább növényei közül azonban jó néhány még itt is megtalálható.

Az erdos puszta sajátos növényvilága természetesen ugyancsak jellemzo állatvilágnak is élohelyet nyújtott. A mára nagyon megfogyott hörcsög és az ürge is éppúgy a keleti sztyeppéken elterjedt, mint a hozzájuk hasonló elterjedésu növények. Egy szintén pusztai kisemlos, a güzü (Mus spicilegius), viszont még ma sem ritka a szántóföldekkel váltakozó füves területeken. Ez az egérfaj a Ferto-tótól egészen a Volga és az Ural közti sztyeppékig fordul elo, tehát a sztyeppék jellemzo állata. Itt Nagylók környékén azonban délies elterjedésu állatok is megjelennek már. Ilyen a füles kuvik (Otus scops) is, amely a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen, de kis számban költ a völgyben elszórtan található idos, odvas fákban (FÉNYKÉP). A vízfolyás túloldalán látható idos, felhagyott gyümölcsös például elsorendu élohelye ennek az apró bagolynak, amelynek jelenlétét jellegzetes hangjáról meglehetosen könnyu felismerni. A füles kuvik a Balkánon és Dél-Európában elterjedt madár, legészakibb elofordulása éppen hazánkban van. Még nálunk is gyakoribb az ország déli részein, a Mecsek és a Szekszárdi-dombvidék régóta ismert költohelye. Nagylók környéke csak nemrég iratkozott fel e helyek sorába.

A bokrosok és akácfák ma számos madárfajnak nyújtanak fészkelo-, piheno és táplálkozó helyet. Itt költ a vadgerle, a parlagi pityer, a kis orgébics és a magasabb fák koronáján pedig egy-egy szürkevarjú és vörös vércse fészekre is rábukkanhatunk. Az erdos puszta mára már szinte felismerhetetlenségig megváltozott képe ellenére még igen sokat oriz a múltból, abból a természetbol, amely évezredeken át jellemezte a mezoföldi tájat. Ennek egy kicsi, és az ember keze nyomát már erosen magán viselo darabkája az a környék is, ahol most állunk.

2. Kunhalom megálló (2 km, tszf. 148 m)

A kunhalmok letunt korok emlékének orzoi. A köztudatban az alföldi táj elmaradhatatlan részei, s csak kevesen tudják, hogy kunhalmok – még ha kisebb számban is – de a Mezoföldön is vannak. A kunhalmok elnevezés régies csengése ellenére egészen új keletu, hiszen csupán a 19. században terjedt el. Addig e képzodményeket egyszeruen csak halomnak, kurgánnak vagy az ebbol származó korhánynak nevezték. A kurgán eredetileg egy türk szó, és temetkezési sírdombot jelent. A kunhalmok eredetüket tekintve azonban többfélék lehetnek. Vannak orhalmok, amelyek a síkságból kiemelkedve megfigyelohelyként szolgáltak, vannak határhalmok, melyeket határvonalak jelölésére emeltek, vannak aztán a valódi sírdombok, melyek leggyakrabban bronz- és vaskori temetkezési helyet rejtenek, és végül vannak a nagyobb termetu, lapos és szabálytalan alakú tell-telepek, amelyek nem mások, mint egykori települések évszázadokon át fokozatosan magasodó helyei. A kunokhoz igazában semmi közük nincs – eltekintve attól a néhány és ritka esettol, hogy némelyik halom egy kun harcos sírját is rejti.

A Mezoföldön, az amúgy is hullámos felszínu tájban a kisebb méretu halmok fel sem tunnek. Ez lehet az oka annak, hogy az átlag ember számára a vidék kunhalmok nélküli. Az egykori földrajzi nevek azonban másról árulkodnak. Kuruc halom, Or halom, Vastag halom, Sós halom, Herpa halom, Zöld halom, mind egy-egy kunhalmot jelölnek. A múlt század elején még több mint negyven kunhalom volt ismert egyedül Alsószentiván nyugati határában, de ismertek halmokat Baracskától Eloszállásig és Enyingtol Baracsig, tehát gyakorlatilag a Mezoföld minden részén. Sajnos, az intenzív szántóföldi muvelés a halmok jelentos részére eltüntette vagy szinte a felismerhetetlenségig szétszántotta. Ma Magyarország területén minden kunhalom törvényileg védett, azaz bármiféle zavarása, károsítása tilos.

A Lóki-völgy peremén található meredek oldalú halom nevét már a feledés homálya borítja. Alakja, méretei azonban egyértelmuen igazolják emberkéz formálta eredetét. Vajon rejt-e sírt, vagy csak orhelyként szolgált – ki tudja. Keletkezésének idejét sem tudjuk. Minden esetre vidékünk ma még jórészt ismeretlen korai történelmének egy kis darabkáját jelenti, ezért feltétlen védelmet és tiszteletet érdemel.

A kunhalom környékén az erdos pusztai növényzetnek ismét egy jellemzo darabját figyelhetjük meg. Májusban és június elso felében – ha a legelo állatok el nem pusztítják – rendkívüli színpompában lehet része az erre járóknak. Ezen gyepek hazánk legszínesebb és fajokban leggazdagabb gyepjei közé tartoznak. A már hosszú ideje tartó rendszeres legeltetés hatása azonban itt is érzodik, hiszen a szúrós levelu – egyébként az eredeti pusztai gyepekhez tartozó növények – mezei iringó, mezei aszat vagy bókoló bogáncs felszaporodás ezt jól jelzi. A legeltetés ellenére azonban még ritkább fajokat is felfedeztünk itt. Ilyen pl. az orosz-ukrán sztyeppéken honos orosz gyújtoványfu, amelynek egy kisebb populációja tenyészik itt. A völgyhajlatban élo öreg eperfák odvaiban éveken át fészkelt a környéken igen ritka szalakóta is, mígnem az odú fala kiszakadt. A bevágásban látható hodály és juhász szállás a kilencvenes évek közepén létesült, elotte a környék teljesen zavartalan volt.

3. Sávos szitaköto megálló (2,8 km, tszf. 137 m)

A Lóki-völgy ezen részen valamelyest kiszélesedik és az alján csordogáló vízfolyás szétterül. Az ellaposodott völgyalj haragoszöld színe is jelzi, hogy itt egy sajátos élohely található, amely környezetétol élesen elválik. A völgy legmélyebb részén a tavasszal és nyár elején tocsogós, vízállásos terület alföldi mocsárrétet, zsombékost és sásrétest rejt, ahol számos érdekes és rejtett életu állat és növény fordul elo. Ezek egyike a sávos szitaköto is (Coenagrion pulchellum), amely a lassú folyású tiszta vizekben fejlodik. Jelenléte már magában is jelzi a természet egészséges állapotát, a vizek tisztaságát. A nyár folyamán gyakran láthatók a víz felett cikázó vagy éppenséggel a víz fölé haló leveleken széttárt szárnyakkal sütkérezo példányai. Elülso szárnyán széles füstös szürke sáv húzódik keresztbe, amelyrol könnyedén felismerheto.

A vizekben számos rovar mellett a békák is gyakoriak, különösen a sárga hasú unkák, melyek az alföldi állóvizekre jellemzoek, valamint a mocsári békák. Tavasz elején sok helyütt a habfészkekben gyöngyfüzérként sorakozó peték borítják a víz színét, majd nem sokkal késobb már az apró ebihalak tömege vadászik a vízben úszkáló kicsiny rákokra.

A vízállásos részeken több helyütt nagyjából kör alakú telepei láthatók a mocsári sásnak, melyet hosszú, kard szeru leveleirol az év bármely szakában könnyu felismerni. Mellette gyakori még a posvány és a szorös sás, valamint különbözo szittyó fajok, melyek a gyep túlnyomó részét alkotják. Ezek az úgynevezett savanyú füvek (valójában, mint nevük is mutatja, nem is füvek), amelyek a terület kaszálóként valló hasznosíthatóságát jelentosen korlátozzák. Mellettük a mélyebb részeken gyakori a csombor és vízi menta, a széleslevelu békakorsó, helyenként pedig nyár elején a virágkáka rózsaszínu virágernyojében gyönyörködhetünk. A tocsogóktól távolabb fekvo kissé magasabb területeken már más jellegu növényzetet láthatunk. Itt már a valódi füvek uralkodóak köztük nagyon sok színes vadvirággal. Ilyenek az élénk sárga virágú boglárkák, melyek tavasszal nagy tömegben lepik el a réteket, valamint a halványsárga kakascímer, a piros festo zsoltina, a lila mezei zsálya és a rózsaszín magyar imola. A vasút felöli enyhe lejton egy nagyobb foltban május elso napjaiban az itt ritka agrárkosbor nagyobb telepét figyelhettük meg. Ez a kosbor a trópusi orchideák kicsiny rokona, amit virágjának alakja és mintázata árul el. Kedvezo években a talajban telelo gumókból százával bújnak elo apró tövei, máskor viszont csupán néhány szál virágzik.

Ezt a változatos területet igen sok madár is felkeresi az év minden szakában. A nagyobb nádas foktokban kedvezo években a barna rétihéja telepszik meg, alacsonyabb libbeno vadászgató egyedei gyakran megfigyelhetok. A nedves réteken gyakori fészkelo madár a bíbic, ritkább a piroslábú cankó. Tavasszal, madárvonulás idején cankócsapatok, sárszalonkák választják piheno- és táplálkozó helyül ezt a területet. A Sárrétrol gyakran látogatnak ide nagykócsagok is. A réteken a citromsárga begyu sárga billegetok kergetik egymást.

A völgynek ez a szakasza az alföldi vizes-mocsaras élohelyeknek egy szép és jellegzetes képviseloje. Ezek az élohelyek a lecsapolások miatt országszerte veszélyeztetetté váltak, ezért a még meglevok védelme és fenntartása kiemelten fontos a környezet állapotának javítása céljából. A vizes élohelyeknek ugyanis elsorendu szerepe van a felszíni és talajvizek öntisztulásában, amelyet a vízi növényzet és a vizekben található mikroszkopikus szervezetek együttesen végeznek. Ugyancsak fontosak a környék vízháztartásának javításában, mivel a tocsogók és vízállások mintegy természetes víztározóként muködve a környezo területek talajainak vízellátását is szolgálják. Kiszárításuk esetén helyük legtöbbször állattartással hasznosítható ugyan, de a környék kissé magasabban fekvo területei ezáltal jelentosen szárazodnak és növénytermesztésre kevésbé alkalmassá válnak. Ezért a vizes élohelyeink nem csak a természeti értékek megóvásában, a környezet állapotának javításában, hanem a mezogazdasági termelés feltételeinek javításában is fontos szerepet játszanak.

4. Gyurgyalag megálló (3,4 km, tszf. 136 m)

A völgynek ahhoz a pontjához érkeztünk, ahol a Kislók felol érkezo Lóki-vízfolyás és a Piroska-tóból lefolyó vízfolyás egyesül és a magaslatok közül a Sárrét síkjára kilép. Balról a meredek oldalba egy nagy félkör alakú löszfal látható, ahonnan éveken át sárgaföldet termeltek ki. E mesterséges feltárás jó bepillantást enged nyújtani a környék földtanába. A sárga színu fal anyag lösz, amely nem csak ezt a dombot, hanem a Mezoföld túlnyomó részét is több tíz méter vastagon fedi. A lösz foleg igen finom kvarcszemcsékbol álló porszeru anyag, melynek mésztartalma is magas. Ez a mész természetes kötoanyagként a szemcséket összecementálja, ami – a homokkal ellentétben – nagy szilárdságot biztosít. Ez teszi lehetové, hogy a lösz akár függoleges falakat is képezhet (amiként látható ez a Duna menti magaspartoknál). E tulajdonságánál fogva viszont téglagyártásra is eloszeretettel használják. Tulajdonságait tekintve sokban hasonlít az agyaghoz, ezért sokan agyagnak is nevezik – helytelenül, mert a lösszel ellentétben az agyag vízben képzodo üledék. Ez a lösz a jégkorszak folyamán az elmúlt 120 ezer év során keletkezett az os Duna által az Alföld szétteregetett homokos folyami hordalékból, ahonnan heves szelek fújták ki és halmozták fel itt.

A lösz szilárdságát használják ki azok a madarak, melyek ide, löszfal oldalába fúrt járatokban fészkelnek. A bugyborékoló hangjukról jól felismerheto gyurgyalagok ezek, melyeket tarka tollazatuk az egyik legszínpompásabb madaraink közé emel (FÉNYKÉP). Jellegzetes gyors szárnycsapásokkal és siklásokkal emelkednek a magasba és vadásznak szinte kizárólagos zsákmányállataikra, a méhekre és darazsakra. Hosszú lefelé görbülo csorükkel ügyesen kapják el röptükben e rovarokat, és egy-egy száraz ágra telepedve fogyasztják el. E löszfalban évtizedek óta fészkelnek változó számban. Az üregek a használat során elkopnak, szájuk kitágul, s ilyenkor a pár újat készít. Az elhagyott járatokat aztán mezei verebek és seregélyek, ritkábban pedig egy-egy kuvik pár foglalja el. A kilencvenes évek elején néhány éven át egy pár szalakóta is rendszeres lakója volt e madártelepnek. Löszfalban való fészkelése nagy ritkaság hazánkban, mert nálunk leginkább faodvakban költ.

A löszfal fölött megfigyelheto az a száraz árvalányhajas sztyepfolt, ami a Mezoföld legszárazabb, délies és nyugatias kitettségu meredekebb lejtoin jellemzo. A tömeges füvek szinte mindegyike keskeny, begöngyölt levelu, amivel a párologtatási vízveszteséget csökkentik. Ilyen a kunkorgó árvalányhaj is, ami a száraz sztyepek egyik jellemzo füve hazánktól egészen Mongóliáig. Közte itt-ott megfigyelhetok az apró noszirom sarjtelepei. Április közepén alacsony, sárga és lila virágairól már messzirol szembetuno, de késobb is könnyu megtalálni rövid, kard alakú levelei alapján. Az oldal felso pereme felé nagyon jellemzo fuféle a taréjos búzafu, amely szintén az eurázsiai sztyepek lakója. Virágzata akár a szárazkötészetek dísze is lehetne. Ezek a gyepek a nyár végére általában kiszáradnak és szalmasárga színt öltenek. A tartósabb vízhiányt a füvek és virágok idoszakos nyugalmi állapotban vészelik át.

Ezzel éles ellentétben áll a szemközti, északi kitettségu meredek oldal, amelynek színe még ekkor is üde zöld. Kora tavasszal itt ezernyi tavaszi hérics virít számos más vadvirág társságában, melyek a túloldalról hiányzanak. A gyep itt sokkal dúsabb és tömöttebb, benne nagy számban találhatók különféle kétsziku növények és a kiterített levelo, réteken is gyakori füvek. Ilyen a csomós ebír vagy a közönséges borkóró, magyar kutyatej, a mezei és osztrák zsálya. A két közeli ám környezeti viszonyaiban gyökeresen eltéro oldal növényvilágának összetétele, jellegzetességei de még színe is jól tükrözi a fennálló különbségeket, és nagyszeru példája annak, hogy a domborzat miként befolyásolja a növényzet alakulását akár néhány száz méteres távolságon belül is, és ezáltal hogyan járul hozzá a biológiai sokféleség növeléséhez egy adott területen belül.

A völgynek ez a része az emberi kéz nyomától sem mentes. Egykor itt haladt el az egyik fontos római kori hadiút is, amit az egykori feljegyzések és megtalált római kori leletek is igazolnak. Jóval késobb a löszfal fölött magasodó Kuk-hegy tetején maradvány, ami az l920-as években létesült vitéz telephez tartozott. E telepen az I. világháborúban érdemeket szerzett szegények kaptak földet és lakhelyet. Mára már csak néhány sírhely és a szántók peremén megmaradt idos tuja emlékeztet az egykori kis településre. Még késobbiek az északias kitettség oldal aljában sorakozó négyszögletes gödrök, amelyek az egykor itt gyakorlatozó sárbogárdi orosz páncélos ezred dicstelen emlékét orzik.

5. Törpemandula megálló (3,9 km, tszf. 136 m)

A völgyoldalra felkapaszkodva szemünk elé tárul az újra délkeletnek forduló völgy és nagy kanyarja. A völgynek ezen a peremén régi, ma már elhagyott egykori mélyutak és bevágások között található a terület legértékesebb természeti látványossága, az eredeti erdos puszta növényzetének kicsiny, de fajgazdag maradványa.

Az erdos puszta eredeti formájában mára teljesen elpusztul a Mezoföld legnagyobb részérol, csupán kis darabkái találhatóak meg töredékekben itt-ott, jellemzo élovilágának csak részeit orizve. Még így is igen nagy kincse ez vidékünknek, mert azt az egykori tájat és természeti viszonyokat idézi, amely 5-8 ezer évvel ezelott utalta a Kárpát-medence belsejét és amelyet még honfoglaló oseink is itt találtak. Itt, a nagylóki völgy peremén az erdos puszta jellegzetes gyepének és cserjéseinek maradványai találhatóak meg. A cserjék közt kiemelkedo értéket képvisel a törpemandula (Prumus tenella), amely kis foltokban több helyen is felbukkan a völgyperemen. Ez az alacsony termetu vesszos ágú cserje csupán március vége felé feltuno, amikor ágait surun borítják az oszibarackéhoz hasonló nagy, rózsaszín virágok. Késobb környezetébe beolvad s csupán apró, de a mandulához megszólalásig hasonló szorös terméseirol és fényes-zöld, bor-nemu leveleirol lehet csak felismerni. Ez a kicsiny cserje az erdos pusztákon és a valódi sztyepeken érzi otthon magát. Hazánk elterjedésének legnyugatibb pontja, keletre egészen Kazahsztánig elofordul és a végeláthatatlan füves pusztáknak elmaradhatatlan része. A Mezoföldön még sokfelé megtalálható, így Nagylók környékén is több termohelye ismert, ahol azonban a jellemzo kíséro növényeinek zöme már hiányzik. Itt azokban sincs hiány. A környéken egyedül itt fordul elo a szennyes ínfu, mellette pedig tömeges az ugyancsak keleti elterjedésu hengeres peremizs. A selymes peremizs azonban már jóval ritkább, akárcsak a nyár közepén virító bunkós hagyma. A száraz tetokön az osi füves pusztának sok növénye mindmáig megmarad és nyár elején szemet gyönyörködteto színpompával kápráztat el. Ilyen a magyar szegfu, az osztrák zamót, a lila ökörfarkkoró, a ligeti és osztrák zsálya, a magyar kutyatej és a kései pitypang.

Ott, ahol a gyepeket rendszeresen és erosen legeltetik, a virággazdagság megszunik. Még a felszínen is jól megfigyelheto a túllegeltetés káros hatása. A növényzet kikopik, foltossá válik, alatta a talaja humuszos, sötét rétege lepusztul és felszínre kerül a sárga, tápanyagban igen szegény lösz. A legelo állatok által megkímélt helyeken viszont a gyeptakaró dús és fajokban gazdag, a talaj egészséges. Helyenként – de nem mindenütt – megfigyelheto a tövises cserjék térhódítása és a száraz fuavar felhalmozódása, ami az állatok taposásának rágásának hiányára vezetheto vissza. Ezért a gyepterületek jó állapotban való fenntartása igen kényes dolog, amihez a megfelelo intenzitású legeltetés feltétlen szükséges. Ez azonban nagy szakértelmet kívánó, felelosségteljes munka. Innen körültekintve jól megfigyelheto a legeltetéssel és annak hiányával a növényzetben és talajban okozott károsodás annak minden következményével, valamint a gyep helyes kezelésének eredménye: a faj-gazdag, ritka növényeknek és állatoknak is élohelyet biztosító, gyommentes, színpompás pusztagyep.

6. Tavaszi hérics megálló (5,2 km, tszf. 145 m)

E kis oldalvölgyben bekanyarodva szemünk elé tárul a ritka akácossal borított oldal, amely az egykori erdos puszta üdébb rétjének orzi még egy kis, bár leromló darabkáját. Az erdos puszta füves gyepjei ugyanis az erdok mellett és tisztásain már jelentosebben eltérnek a nagy kiterjedésu füves pusztáktól. Más növényfajok, más összetétel és más tulajdonságok jellemzik a kettot. Az üde gyepek vagy amint azt az orosz kutatók nevezik rétsztyepek, mint amilyen az itt látható is, fo jellemzoi, hogy bennük a szárazságturo és réti – azaz nedvesebb élohelyekhez alkalmazkodott – fajok keverednek. Ilyen szárazságturo a barázdált csenkesz, a karcsú fényperje és a keskenylevelu perje és réti fuféle a csomós ebír, a pelyhes zabfu és a sima komócsin. A rétsztyepek legfobb jellemzo növényei, a koloncos legyezofu, a hegyi herce, a mezei zsálya, a bakfu és a csomós harangvirág itt is megtalálható. Mellettük nagy számban nyílik április elso felében a tavaszi hérics (Adonis vernalis) is, amely szintén a rétsztyepek jellemzo növénye. Tolünk keletre egészen az Ural lábáig honos, de foleg a sztyepöv északi felében, mert ettol délre már testvérfaj a Volga menti hérics helyettesíti (ez utóbbi nálunk csak Békés megyében fordul elo). A tavaszi hérics régóta ismert gyógynövény, gyökerét kelések, tályogok kezelésére használták a múltban. Hatóanyag tartalma miatt mérgezo és ezért a legelo állat nem fogyasztja. Emiatt erosebben legeltetett területeken helyenként fel is szaporodhat. A Mezoföldön ma még sokfelé elofordul de látványos, nagy tömegben már csak néhány helyen található.

7. Sóhordó út megálló (6,9 km, tszf. 154 m)

A Nagylóktól délkeletre elterülo löszmagaslat tetejére érkezve szinte végeláthatatlan szántóföldek látványa tárul elénk. Ez a magaslat délkelet felé egészen Dunaföldvárig és Paksig húzódik. Magassága 150-170 méter körüli, így a Sárvíz lapálya és a Duna szintje fölött van mintegy 50-60 méterrel. E magaslatokat a korábban már említett lösz építi fel. Ahol állunk, ott a lösz vastagsága kb. 40-50 méter lehet. Ezen lösztakarón az évezredek folyamán a száraz, kontinentális éghajlat alatt eloször a sztyepek majd az erdossztyep növényzete uralkodott. A növényzet alatt, az éghajlat, a növényzet és az alapkozet kölcsönhatásának eredményeképp igen vastag termorétegu, zsíros talaj alakult ki. Színérol az orosz talajkutatók ezt a talajféleséget csernozjomnak (fekete földnek) nevezték el.

Jellemzoje, hogy mészben gazdag, bázikus jellegu, azaz a kalcium és magnézium sók a termorétegben találhatók, onnan a csapadék nem mosta a mélyebb rétegekbe, közepesen kötött, azaz nem agyagos és nem is homokos, a termoréteg meghaladja a 70 cm-t, de gyakran az egy méteres vastagságot is eléri, és humusztartalma minden más talajtípusnál magasabb, akár 10 % is lehet. Típusos csernozjom csak a csapadékban szegény, sztyepklímában alakul ki, ezért elterjedése elválaszthatatlan a sztyep és erdossztyep növényzettol. Nálunk csernozjom talaj a legnagyobb kiterjedésben itt a Mezoföldön, Bácskában, a Hajdúságban valamint a Békés-Csanád háton fordul elo nagyobb összefüggo kiterjedésben. Hazánkon kívül jelentosebb területet borít még az Erdélyi-medencében is, ahonnan másik nevét – mezoségi talaj – kapta.

A csernozjon a legjobb minoségu és termoképességu talaj hazánkban és egész Európában. E talajok aranykorona értéke is a legmagasabbak közé tartozik, gyakran meghaladja a 30-t is. Nem véletlen, hogy ezek a területek az elsok között esetek az eke áldozatául, és ma a legfobb növénytermeszto körzeteink közé tartoznak. Bár a csernozjom talajok muvelésbe vételével az eredeti erdos pusztai élovilág szinte teljesen megsemmisült, az áldozatot a mezogazdasági hasznosítás ellensúlyozza. Ma a legfontosabb e talajok minoségének megorzése és esetleg növelése. Súlyos gondot okoz ugyanis a lejtos felszíneken a fokozott talajerózió, a termoréteg lepusztulása. Ennek nyomai a növénnyel még nem borított területeken világos sárgás foltok képében (a humuszréteg lepusztulása után a lösz bukkan a felszínre) jól látható. Az eróziót részben a csapadékvíz, részben pedig a kiszáradt felszínen végigsöpro eros szelek okozzák. Utóbbiak porviharok formájában messze sodorják az értékes humuszréteget, amelynek újraképzodése évszázadokat vesz igénybe.

A talajpusztulást csak a muvelési mód helyes megválasztásával, a szeleket felfogó erdosávok telepítésével és a muvelési tevékenység elvégzésének idozítésével lehet megállítani vagy csökkenteni. A talajerózió évente óriási károkat okoz az egész magyar mezogazdaságban, jelentoségéhez képest azonban ez nem kap kello figyelmet. Pedig az egyszer lepusztult termotalaj regenerálása óriási összegekbe és még több idobe kerül – ha egyáltalán megoldható. Nagylók környékének földje ezért országos szempontból is legjobbak közé tartozik, amit mindenkinek nagyon meg kell becsülnie, mivel a termotalaj nemzeti kincsünk.

Itt a löszhát gerincén vezet végig a Sóhordó út, aminek neve a középkorból származik, amikor a sót részben vízi úton részben pedig szárazföldön szállították a nyugati piacokra. Ez az út Dunaföldvártól vezet Várpalota-Gyor irányába, s feltehetoen az egyik jelentos só-kereskedelmi útvonal volt. A sót hajókon földvárig szállították, majd onnan állatokon és kocsikon vitték tovább nyugatra. Ennek emléke ez az út is. Ma már alig használják, pedig egykor a környék egyik legforgalmasabb útja elehetett. Valószínu, hogy két Lók, Nagy- és Kislók is részben ennek az útnak köszönhette fennmaradását.

8. Dámszarvas megálló (8,6 km, tszf. 151 m)

Erdomajorba érkezve a muút két oldalán elterülo nagyobb lombos erdo fogadja a kirándulókat. E helyen már viszonylag régebb óta találhatók erdok, bár 40 éve az erdok kiterjedése még csak töredéke volt a mainak. Ebbol is látható, hogy az itteni erdok nem oshonosak, hanem viszonylag új keletu telepítés eredményei. Ezt fafaj összetételük és a fák kora is jelzi. Igazán idosebb és környéken bizonyosan oshonos fa – egy kb. 200 éves kocsányos tölgy – csupán egy ismert a muút mellett, ami talán egykori erdok jelenlétére utal. Muút keleti oldalán bekerített erdorészen található a VADEX dámszarvas parkja, amely nemrég létesült. E park célja a hazánkban nem oshonos dámszarvas szaporítása és vadásztatása, ezért ebben az erodrészben a dámszarvas állomány jelentosen felülmúlja az élohely természetes eltartó képessége által meghatározott létszámot. A különbséget a vadgazdák állandó etetéssel és takarmányozással próbálják megoldani, ami azonban nem képes megakadályozni a vadak erdokárosítását. Kerítés kettos célt szolgál. Egyrészt zárt térben tartja e nagyvadat, másrészt pedig kívül tartja az illetékteleneket. Ezért oda kirándulók sem léphetnek be, viszont a kerítésen kívülrol is jól megfigyelhetik a benti vadállományt. Szerencsés esetben egy-egy szép lapátú dámbikát is megpillanthatnak. Erre legnagyobb esély október elso két hetében van, amikor a dámbikák hangos mörcögéssel próbálják elnyerni a tehenek kegyeit.

9. Öreg Lók megálló (11,6 km, tszf. 145 m)

A mai Nagylóktól kissé délre, nagyjából a hantosi út nagy kanyarja alatt volt található a középkori Lók puszta, amely a török idok után is mint gazdasági központ maradt fenn.

A modern polgári közigazgatás megteremtését követoen 1872-tol az adóközség székhelyét Nagylókon szervezték. Az anyaközség elnevezés Nagylókpuszta volt, ahol egy uradalmi épületrészben megszervezték a községházi adminisztrációt.

Az uradalom a Hunyadi család birtokában állt. A grófi család nem hivalkodó, kisebb udvarházban lakott. A pusztában a gazdasági épületeken kívül hosszú cselédházakat építettek az ide szegodo dolgozók és családjaik számára. 1953-ig iskola is muködött itt.

Az 1960-as évektol a TSZ használta az épületeket. A szövetkezet megszunésével végleg pusztulásnak indult a településrész. Ma magántulajdon a terület.

A megállóból szétnézve néhány épület jelzi a néhai gazdasági központot, s az a régi temeto, amely 1800-as években temetkezési helyül szolgált.

A völgyben húzódó Lóki-tó (Halomi-tó) lassan elmocsarasodik. Nád és gyékény követel magának nagyobb területet. A víztükör valódi nagyságát már csak a régi térképek engedik sejtetni.

A tó pusztával szembeni oldalát Belátónak nevezik. Egykor gesztenyefák álltak itt. Ma szántóföld. A II. világháború elott a tó partján fehér kaviccsal felszórt sétány húzódott. Innét az egész pusztát jól lehetett látni.

A birtok gazdái olyan szépnek találták ezt a helyet, hogy végso nyughelyüknek is ezt választották.

A bokrok közt megbújva, a kíváncsi túrázó rálelhet „Kéthelyi Gróf Hunyadi Károly és hitveseNádasdy Irma grófno” sírjára.

A puszta, a tó és a Sóhordó út találkozásánál áll egy idos kokereszt. A keresztre feszített Jézus alatt Mária szobor áll. Mint ismeretes, ilyen kegyhelyeket fontos közlekedési csomópontoknál helyeztek el. Ebbol következtethetünk arra, hogy a múltban jelentos település volt Öreg Lók. A szebb napok emlékét ma már csak a hatalmasra nott fenyofák, s a temeto sírja orzik.
A kereszttol észak felé, Nagylók irányába halad az ösvény tovább.

10. Nádirigó megálló (14 km, tszf. 139 m)

A falut délrol határolja a Piroska-tó. Mesterségesen épített gáttal duzzasztották fel vizét. Nevét egy szomorú történetrol kapta. Egy juhász lánya gondolta úgy, hogy a nyári hoségben a forróság elviselését fürdozéssel enyhíti. Beúszott a tóba, s ott elkapta a forgó. Életét veszítette. Ennek a végzetes fürdozésnek emlékét orzi ma is a tó neve.

Ebben a történetben elrejtve meghúzódik az az igazság, hogy a tavat saját forrás is táplálja a csapadékon, és a Lóki-tó felesleges vizén kívül.

Nagymamáink idejében az 1960-as évek végén házi kacsák és libák úszkáltak habjaiban. A rétre kihajtott disznók is szívesen mártóztak meg vizében a nyári forróságban. A bátrabb gazdák a lovaikat is megúsztatták itt.

Ma virágzó horgászparadicsom a tó. Partját pihenni, szórakozni vágyó horgászok keresik fel nem csak a községbol, hanem az ország bármely pontjáról.

Ha rövidebb pihenot tartunk a megállóban, gyönyörködhetünk a táj szépségében. Szerencsés esetben megfigyelhetjük a nádasban élo madarakat. Vadkacsát, szárcsát biztosan látunk. Nyáron feltuno látvány a víz tükrén az anyát követo 5-6 csöppség.

Ha türelmesek vagyunk, az itt fészkelo énekesmadarak hangján kívül a fészküket is felfedezhetjük.

A nádirigó (Acrophalus arundinaceus) a legnagyobb termetu hazai nádiposzátafaj. Nádas környezetben a nádirigó éneke az egyik legátütobb ereju madárhang, amellyel a suru növényzetben a madarak jelzik az általuk lefoglalt terület határát.

A nádirigó a nádas nyíltvíz melletti szegélyét kedveli, fészkét szinte kizárólag itt, egy-két méteres sávon belül építi. A nádirigó fészke igazi mestermu, hiszen a nádasban a fészkelésre alkalmas helyek korlátozottak, így azt kizárólag magukra a nádszálakra kénytelenek szoni a madarak. A termetesebb nádirigó – a territóriumán kívül eso területekre is kijárva – a nagyobb rovarokat, pókokat, kisebb halakat vadássza.

Magyarországon a nádiposzáták valamennyi faja védett; így a nádirigó is. Természetvédelmi értéke 10 000 forint.